Első fejezet
Oké, oké, akkor az izgalmas bevezetést most kihagyjuk, mert hogy őszinte legyek, unom az ugyan olyan könyveket. Mindegyik valami élet-bemutatóval kezdődik. Tudom, hogy azt a fajtát sokan szeretik, de had ne fárasszam már magam efféle mellékes dolgokkal. Bár azt se mondom, hogy belecsapok a közepébe. Nem, eszemben sincs. Elvégre, ki az az ember, aki rögtön felfogná a történetet, ha így indítanék: “A sarkon ledobtam a magnómat, benyomtam a Fun-t és elkezdtem táncolni…”
Szóval ezt nem. Bár gyanakodni kezdhet az ember, aki ezt olvassa, de úgyis összezavarnám, nehogymár lelőjem a poént! De mielőtt még megunná, az ember aki olvas, a vakerálásomat, elkezdem a történetet, ahogy azt szokás.
Szép, májusi reggel volt… Na egy pillanat. Az én mesém nem így kezdődik! Bocsi, már megvan…
Amikor felébredtem, lerúgtam magamról a takarót és kinéztem az ablakon. Gratulálok, sikerült rögtön az első napon tönkrevágni a kedvem egy jó kis zivatarral. Ha nem fogalmaznék ilyen szépen, inkább ég szakadásnak mondanám. Chh… Még jó, hogy nem vagyok kényes, különben tuti felvinném a lázamat 38-ra. Na mindegy. Szóval kedvetlenül kimentem a szobámból és lehuppantam az étkező asztalnál sorakozó székek egyikére. Az anyukám már elment a munkába, apukám meg soha nem kel fel suli időben, de megvagyok így is.
Reggeli után megfésülködtem (a hajam tiszta kóc reggel, ráadásul tiszta zsír volt az egész, ezért össze kellett fognom), felöltöztem és bedobáltam a könyveket a táskámba. A hűtőre egy üzenet volt kitéve, miszerint az uzsonnám fél nyolckor érkezik. Ja igen. Mivel anyukám folyton hajnalban kel, hogy beérjen a munkába, előző este szokott kaját rendelni nekem valami vega oldalról. Na nem mintha vegetáriánus lennék, de az egészség fontos. Mármint anyukámnak fontos. Én szívesen ennék pizzás csigát uzsira, de az élet nem ilyen egyszerű. Mindegy, szóval fél nyolc után öt perccel még mindig az asztalon ücsörögtem és vártam a kaját. Fontolgattam, hogy kölcsönveszek anyutól egy kis pénzt, hogy vegyek valamit magamnak, mert az étel csak nem jött. Aztán mikor kb volt 10 percem, hogy beérjek órára, felkaptam a táskám és elhúztam. 500 forinttal a zsebemben. Mivel nem akartam, hogy ennek a vége egy ajtóban tanácstalanul ácsorgó fiatal postás legyen, otthagytam egy cetlit az ajtón, miszerint “Nem tudtam megvárni míg ideér, mert elkéstem volna, a kaját tegye az ajtó elé. Köszönöm. (Petra)”
Jó tudom, hogy elég nyomira sikerült, nameg bárki elviheti, de annyi baj legyen.
Csengetésre értem be. Lerogytam a székre és előkaptam a tancuccaimat. Egyedül voltam egész nap, mivel a padtársam (Szofi) hiányzott. Lénával beszélgettem meg Timivel ugróköteleztem, de nem több. A bringám ki volt kötve, szóval amikor délután kiléptem a suli kapuján, kezdetét vette a véget nem érő túrkálás a tatyómban. A bicikli zárának a kulcsa a kincs, én meg az agyatlan kincskereső, aki azt se tudja, hogy van-e kulcs.
Amikor végre megtaláltam és kiszabadítottam a biciklim, már indultam volna, de akkor Ricsi elém állt és komolyan a szemembe nézett.
– Igen? – kérdeztem unottan. Tudtam hogy focis kártya kell neki.
– Hány csere? – kérdezett vissza rezzenéstelen arccal.
– Négy, de abból kettő a húgomé – alkudoztam.
– Három – szállt bele a vitába.
– Kettő.
– Három.
– Egy, ha még egyszer kimondod, hogy három.
– Jó, kettő.
– Tiéd.
Odaadtam neki két focis kártyát és elhajtottam a bringámmal.
Otthon ledobtam a táskám, adtam két puszit anyukámnak (akit egyébként tegnap óta nem láttam) és bementem a szobámba. Megírtam a leckém és bekapcsoltam a gépem. A skype betöltött, de senki érdekes nem volt elérhető. Egyébként a netes barátaim többsége nagyon jó fej, olyanokat írnak ki a hangulathoz, mint például: “brown shoes”, vagy “szemed legyen nyomógomb”, esetleg “unom saját magam, érdekes, rajtam kívül senki nem un engem”. Ha az ember, aki ezt olvassa, kíváncsi arra, én mit írtam a hangulathoz, elmondom. “I’m #2”.
Amikor otthon vagyok és unatkozom, mindig bekapcsolok egy jó zenét. Most éppen Alan Walker-ről hallgatom a Faded-et. Nem a kedvenc számom, de eléggé szeretem hallgatni.
Este még egy kicsit olvastam, aztán elmentem aludni. Holnap nehéz nap lesz, töri doga…
Reggel nehézkesen keltem fel, mivel este telihold volt, és nem tudtam aludni.
A suliba menet a top 10 kedvenc számomat hallgattam (egyszer majdnem elborultam a bringával, annyira belemerültem a zenébe), majd amikor megérkeztem és leparkoltam, Szofival együtt mentem be az épületbe. A suli egyébként szép belülről is, a porta mindig díszítve van, a termek ajtaján más-más betűtípussal van kiragasztva az osztály száma és betűje. Összességében minden terem szép, de ha a miénket valaki megnézi, olyan 5 percig biztosan előtte fog ácsorogni, ugyanis aki ránéz az ajtónkra, kómába esik.
Az első ami szembe ötlik az a felirat: 9.b. Na igen. Hatalmas betűk, flitterek, csillámpor, nameg a miniatűr foci labdák, amiket a fiúk vágtak ki és ragasztgattak össze-vissza. Hát… Azt nem mondom, hogy nagyon szép lett, de azt se mondom, hogy nem észrevehető. Szóval az ajtónkról ennyit. Talán egy másik jelenetben sor kerül a terem belsejének bemutatására is, de most egy fontos személyt kell megemlítenem. Nyugi, nem a nemrég említett Ricsi az. Hanem Krisztofer (becenevén Krisz). Na ja. Ha az ember vele áll szemben, egyszerűen nem tud egy értelmes mondatot kimondani. Vegyünk például engem. Öhm… Finoman szólva, ha Krisz a közelemben van, nem mondok egész mondatokat. Jó, oké ez túlzás volt. Az ember, aki ezt olvassa, valami ilyesmit képzeljen el:
– Én… Ömm… Hát… Izé… Matekházi…
Szóval körülbelül ilyen értelmetlen dolgok jutnak eszembe, ha beszélnem kell vele. Sajnos, már történ ilyen. Például 5 perccel ezelőtt, ilyen beszélgetést folytattam vele:
– Szia – köszönt el Krisz.
– Aha – mondtam bambultan. Aztán kaptam észbe, hogy általában vissza szoktak köszönni. – Mármint… Neked is! Vagyis szia!
– Te figyelj… – állított meg egy pillanatra. Azonnal elvörösödtem. De durván. – Ricsi említette, hogy vannak cseréid.
– Öm… Focis? Mármint ilyen… izé… kártya? Vagyis… aha van… ömm… kettő, de ömm… azok a húgomnak… izé kellenek… – ha azt mondom, kínosan éreztem magam, az enyhe szinonímája a valódi érzésemnek.
– Ja… Értem, akkor nem szóltam… Szia! – vette volna a táskáját, amikor megállítottam. Istenem, miért tettem?
– De ha akarod… öhmm… adhatok a gyűjteményemből is… izé… – csavargattam az egyik tincsem. Azonnal felderült az arca.
– Tényleg? Hát… Nem, inkább ne, nem akarok a gyűjteményedből elszedni. – azzal vállára dobta a táskáját és kiment a teremből. Hát a pír helyébe most a csalódottság lépett. Na mindegy, majd legközelebb…
Otthon kiborultan borultam a gép elé, és felnéztem a skypera. Krisztofer elérhető volt… De mindegy is, csak azt szeretném megosztani az emberrel, aki ezt olvassa, hogy a hangulatához ez volt írva: “Thug Life”
És 152 ismerőse van… Kételkedni kezdtem abban, hogy valaha is észrevesz engem. Pont engem. Csalódottan dőltem hátra, és merengeni kezdtem…
De az álmodozást megszakította az idegesítő pittyegés, amit a skype ad ki. Dühösen néztem rá a képernyőre, aztán ismét hátrahajtottam a fejem. Gergő írt, hogy kéne neki focis kártya…
Idegesen feküdtem le, és mivel aludni sem tudtam, nameg a könyv sem kötött le, bekapcsoltam a laptomom (lenémítva, kijelentkezve minden pittyegős alkalmazásból) és tevecluboztam egy kicsit. Legalább ez kiütött…
Wow. Ünnepség. Ha az ember 13 éves, és ünneplőbe kell megjelennie az egész osztály előtt, hát az első gondolata nem az, hogy “jaj de jó, felvehetem a csini ünneplőmet!”, hanem inkább az, hogy “te jó ég nekem végem…”. Szóval ilyen vidáman indult a napom…
Mondanom sem kell, a suliban mindenkinek hasonló hangulata volt. A lányok a blúzukat gyűrögették, a fiúk meg a nyakkendőjüket igazgatták. Csak akkor hagytuk abba a ruházatunk babrálását, amikor a tanár, Kálmán bácsi bejött a terembe.
– Rendben gyerekek, akkor néhány fontos információ az ünnepséggel kapcsolatban… – kezdett bele a (45 perces) mondandójába.
Mindenki unottan dőlt hátra. Kicsit kezdenek unalmasak lenni az efféle ismertetők.
Az ünnepség után haza lehetett menni. Naná, hogy hazamentem…
To be continued…
Kommentek
Kommenteléshez kérlek, jelentkezz be: